MAHNOVSCSINA: Az ukrajnai
anarcho-kommunista mozgalom
1917 és 1922 között
A viszonylagos béke és külső nyugalom rövid időszakát a mahnovisták a felszabadított terület belső társadalmi szerkezetének átalakítására használták fel. Lassan kezdtek felvázolódni az osztálynélküli társadalom első halvány, ellentmondásokkal terhes körvonalai.
A mozgalom általános jellemzőihez tartozott a mély bizalmatlanság minden olyan réteggel szemben, amely nem a saját munkájából élt, hanem valamilyen módon bérmunkát alkalmazott. Ugyanez a bizalmatlanság élt a politikai pártokkal, az államhatalom képviselőivel és tisztviselőivel, az egyház minden képviselőjével szemben. A mahnovisták ellene voltak mindenféle hatalom felépítésének, és a dolgozók teljes önigazgatását kívánták megvalósítani. Olyan parasztkommunák létrehozását propagálták, amelyeket a nagybirtokosoktól elvett földeken a szegényparasztok szövetkezeti társulásai alapítottak meg. Ez az elképzelés hibás volt ugyan, de megfelelt a kommunista és az anarchista mozgalom régi elképzeléseinek, amelyeket a bolsevikok is vallottak addig, míg hatalomra nem kerültek. Ekkor gyorsan köpönyeget fordítottak, és Lenin - saját pártjának legnagyobb megrökönyödésére - átvette a földosztás eszer programját. Ez a program a burzsoá tulajdonosi szemléletet erősítette a parasztságban, ahelyett, hogy a közösségi társadalom felé haladt volna. (A későbbi sztálini kolhozosításnak már persze semmi köze nem volt a közösségi társadalom kialakításához.)
Az első mahnovista parasztkommuna a Pokrovszkoje falu melletti "Rosa Luxemburg Kommuna" volt. A több mint 300 tagot számláló kommuna jóval nagyobb termelékenységet mutatott fel, mint a korábbi nagybirtok, pedig tagjai nem dolgoztak látástól-vakulásig. Ésszerűbben, részben a saját szükségleteiknek, de részben még mindig egy elvont piac igényeinek megfelelően szervezték meg a termelőmunkát. (Az első kommuna egyébként szomorú sorsra jutott: 1919. június 10-én a bevonuló bolsevikok porrá égették, tagjai közül sokakat lemészároltak.) A Rosa Luxemburg Kommuna megalakulása után rohamosan terjedt a kommunamozgalom. A létrejövő közösségek már gyakran csak számot kaptak, hiszen minden kedvelt név foglalt volt: a tagok úgy döntöttek, a néven ráérnek később is gondolkozni. Ezeket a szövetkezeteket általában a földtelen muzsikok hozták létre.
Hasonló elven vezették a városokban az ipari termelést a munkások gyári kommunái. Az ipari és mezőgazdasági kommunák közötti cserében kiiktatták a pénzt. Minden kommuna a szükségletének megfelelő mennyiségű javat kívánt beszerezni, és a többiek szükségleteit ellátni. Ezt barter-cserében oldották meg, vagyis továbbra is az árucikkekben felhalmozott emberi munkát, a csereértéket hagyva meg alapul. A pénz, a bérmunka, a kizsákmányolás - némileg átfestve - az ablakon bújt vissza miután az ajtón kidobták. Itt látszik, hogy a burzsoá "anarchizmus" elvei milyen mély nyomot hagytak még ezekben a forradalmi lázadókban is. A proletárok lerombolták a burzsoázia politikai struktúráit, kezükbe kerítették a hatalmat - és nem tudtak vele mit kezdeni. Amíg az állam látható formáiról volt szó, nem hezitáltak, de értetlenül álltak az érték diktatúrája - minden állam alapja - előtt. Az értéktermelést nem lerombolni, hanem - meglehetősen ellentmondásos módon - másként igazgatni akarták. A mahnovisták megállították a kapitalista gazdaság szétesését, és újra erőt adtak ennek a gazdaságnak azzal, hogy "demokratikusabban" próbálták azt megszervezni. A proletárok számára lehetővé tették önmaguk kizsákmányolását, nem látva be, hogy a tőke absztrakt törvényei erre a formára éppen úgy érvényesek, mint az azt megelőzőre. Most a proletárok maguk szervezhették meg saját kizsákmányolásukat. Nem szervezték meg a proletariátus diktatúráját a termelés és a piac törvényei ellen. Nem szervezték meg a termelés centralizálását az emberi szükségletek kielégítésére, vagyis a profit ellen. Ez a szükséges munkamennyiség azonnali drasztikus csökkentését tette volna lehetővé mindazon termelés megszüntetésével, amely szükségtelen a közösség számára.
Az élet minden területén folyt az átszervezés munkája. Minden döntést az érdekeltek közösen hoztak és vitattak meg. Ha kellett, a végrehajtásra felelőst neveztek ki, aki a konkrét feladat elvégzését irányította. A felelős bármikor visszahívható volt, ha az érdekeltek gyűlése úgy találta, hogy feladatára nem alkalmas. Ezt nem többségi szavazással, hanem konszenzussal döntötték el. A mahnovisták csak akkor avatkoztak közbe, ha valamilyen ellenforradalmi lépés veszélye állt fenn: ekkor - helyesen értelmezve az anarchista elméletet - forradalmi diktatórikus döntések meghozatalától sem riadtak vissza. A magasabb szintű döntéseket a kommunák vagy a bizottságok kongresszusain hozták. Kórházakat alapítottak, és hozzákezdtek, hogy az egyház népbutító oktatási rendszere helyett új oktatást fejlesszenek ki. Ebben az oktatási rendszerben a moszkvai és a petrográdi értelmiségi anarchista militánsok vezetésével megpróbálták a 19. századi nagy anarchista pedagógus, Francisco Ferrer elképzeléseit a gyakorlatba átültetni.1
Bezárták a templomokat (amelyekben magtárakat, iskolákat stb. rendeztek be), lerombolták a börtönöket. Elégették a telekkönyvi nyilvántartásokat, a tulajdoni lapokat és az adóíveket, hogy ezzel is megnehezítsék az esetlegesen győztes ellenforradalom restaurációs munkáját. Nyomdákat szerveztek, amelyek ontották magukból a könyveket, agitációs anyagot, brosúrákat. Marxot éppen úgy kiadták, mint Kropotkint, Shakespeare-t éppen úgy, mint a lapostetű elleni védekezésről szóló kis füzetkét. (Ebben hasonlítottak a korai bolsevik könyvkiadáshoz, amikor még az őszinte forradalmi szellemet nem torzította el a féktelen hatalomvágy és etatizmus.) Különleges színfoltot képviseltek a parasztszínházak, amelyek a népi színjátszókból spontán módon jöttek létre, és a forradalmi szellemet ötvözték a paraszti hagyományokkal. Hasonló folyamatok Szovjet-Oroszországban is lejátszódtak, és még inkább az 1936-38-as években a spanyol parasztkommunákban. Az emberek, anélkül hogy elméletileg tudták volna, mit csinálnak, megvalósították az anarchista-kommunista gondolkodók elméleteit. Talán ez volt a mahnovscsina legfontosabb - és egyben legellentmondásosabb - fejezete, de sajnos erről maradt fenn a legkevesebb adat és dokumentum. Leginkább még mindig a kortársak beszámolóira vagyunk utalva, bár ezek többnyire pontatlanok és elfogultak. Pontos számok és adatok nem maradtak fenn. Akkor a mahnovisták nem értek rá ilyen feljegyzésekkel foglalkozni, meg nem is vonzódtak túlságosan a számokhoz és a kimutatásokhoz. Később pedig a bevonuló bolsevikok mindent földúltak és elpusztítottak.
Persze erős túlzás lenne azt állítani, hogy 1918-ban Ukrajnában mindenkiben fennen lobogott az anarchista kommunizmus szelleme. Nyugodtan kijelenthetjük azonban, hogy ez volt a korszellem domináns irányzata. A felsőbb rétegeket kiirtották vagy elmenekültek; de a korábbi középbirtokosok, egy-két legénnyel dolgozó mesterek, kulákok között is sokan ellenségesen viszonyultak a mahnovscsinához. Ezek azonban ekkor még meglapultak, és sunyin kivártak, vagy jó képet vágtak a dologhoz.
Mind a csapatokon, mind a parasztokon és munkásokon belül nagy erőfeszítéseket tettek az analfabétizmus felszámolására. A mahnovisták öntudatos forradalmárként nagy fontosságot tulajdonítottak az elméletnek, a propagandának. Szinte mindenki, aki megtanult valamelyest írni-olvasni, maga is tanítóvá vált. Így vált érezhetővé a mahnovscsina egyik problémája: az, hogy soraiban igen kevés értelmiségi működött. Ennek két oka volt: egyrészt az oroszországi anarchisták nagy része a bolsevikok vagy a fehérek börtöneiben ült (vagy elestek a fehérek elleni csatákban, netán kivégezték őket), másrészt sokan elhitték a bolsevik és fehér újságok propagandáját a "bandita Mahnóról" - arról a banditáról, akit nemrég Jekatyerinoszlávnál még a "Vörös Hadsereg" ottani egységeinek vezetésével bíztak meg.
Azonban néhányan mégis eljutottak Ukrajnába. A kijevi és harkovi anarchista csoportok tagjai, férfiak és nők egy csoportban verekedték át magukat az ellenségen, hogy Mahnóhoz eljussanak. Közöttük volt Arsinov is. Belőlük alakult meg a Kulturális és Felvilágosítási Csoport, amely a felnőttoktatást szervezte, és kiadta a "Nabat" (Vészharang) című "mahnovista kormánylapot".
A mahnovscsina legfelső tanácskozó és döntéshozó szerve a Parasztok, Munkások és Felkelők Területi Kongresszusa volt. Ebben a harcosok és dolgozók ezrei vettek részt, a guljajpoljei színházban, vagy ha az kicsinek bizonyult, a szabad ég alatt ülésezve. Együtt vitatták meg a felmerült problémákat, és hozták meg közös döntéseiket. Itt bízták meg a felelősöket, ha erre szükség volt. A problémák megvitatásában és a döntéshozatalban minden érintett részt vehetett.
Az első Területi Kongresszust 1919. január 23-án tartották Nagy-Mihajlovkában. Mindössze három ízben ült azonban össze a teljes kongresszus: a viszonylagos béke időszaka a végéhez közeledett. A kongresszusnak egyre inkább katonai kérdésekkel kellett foglalkoznia, hiszen a határokon feltűntek Gyenyikin tábornok fehér ellenforradalmárai.
A Területi Kongresszusnak Mahno és csapatai is alá voltak rendelve. Az utasításokat adhatott, javaslatokat terjeszthetett elő és kritikát gyakorolhatott felettük, és ezt a gyakorlatban is megtette. A kongresszus a feladatok végrehajtásával mindig egy adott szovjetet bízott meg, pl. a Hadügyi vagy a Közlekedési Szovjetet. Ezek a szervek voltak kötelesek a lakosság akaratát, a kongresszus döntését végrehajtani. Nem voltak azonban jogosultak önálló döntésre, és a kongresszus azonnal feloszlatta őket, ha a feladatot nem tudták végrehajtani, vagy olyan utasítást adtak, amiről a kongresszusi határozatban nem volt szó.
Ezt a működést a háborús helyzet persze módosította, és a mahnovisták a harcban kénytelenek voltak visszatérni a gyorsabb döntési módszerekhez.
Lábjegyzetek :
1 Francisco Ferrer y Guardia (1859-1909) anarchista pedagógus. 1901-ben megnyitja a barcelonai Escuela Modernát, ahol az anarchizmus elveit követő nevelést valósít meg. Az iskolások Kropotkin, Malatesta, Reclus könyveit használták a társadalom megértéséhez. Az egyház az iskolát bezáratja. Ferrer kapcsolatba kerül a terroristákkal, majd 1909-ben a barcelonai munkásfelkelésben játszott szerepéért - a nemzetközi tiltakozás ellenére - kivégzik. Magyar nyelvű irodalom: Avrich, Paul: Ferrer vértanúsága. In: Bozóki-Sükösd (ed.): Anarchizmus. Bp., 1991. Fontos azonban látni, hogy Ferrer módszerei - bár szimpatikusabb formában - csupán a hagyományos oktatás reformját képviselik, olyan oktatásét, ahol a tanulás-tanítás folyamata és a valóság között továbbra is éles határvonal húzódik. Az oktatás továbbra is alapvetően ideologikus maradt.
Source: Barikad
Return to The Nestor Makhno Archive
Other pages connected to this site: