MAHNOVSCSINA: Az ukrajnai
anarcho-kommunista mozgalom
1917 és 1922 között
ELŐSZÓ
Ritkán hallgattak el olyan sikeresen és rágalmaztak olyan kitartóan történelmi eseményt, mint a mahnovscsinát, ezt a forradalmi kísérletet Ukrajnában, amelynek négy éven keresztül kellett megállnia a helyét a fehér ellenforradalmárok és a "vörös" pártdiktátorok elleni állandó harcban. Az uralkodó osztály szolgálatában álló történetírók alapvető feladata a proletár ellenállás emlékeinek meghamisítása, elkendőzése. Ez persze nem puszta passzió számukra, hanem annak egy - fontos - eszköze, hogy meggátolhassák a proletariátus harcoló osztállyá szerveződését, azt, hogy a forradalmi erők megismerjék, felhasználják addigi harcaik eredményeit és tanulságait. A mahnovscsina történetét azonban még ehhez mérten is különösképpen elhallgatták. Hogy mi ennek az oka? Reméljük ez a rövid brosúra némileg választ ad erre a kérdésre.
Az ukrán felkelő parasztok és munkások mozgalma - amely katonai és szellemi vezetőjéről, Nyesztor Mahnóról kapta a "mahnovscsina" elnevezést - egy kb. 70 000 négyzetkilométer kiterjedésű és 7 millió lakosú területen működött. Az osztályokra szakadt emberiség történetének során oly ritka alkalmak egyikeként itt sikerült olyan közösség felépítését megkezdeni, amely nem ismer kormányt és kizsákmányolást,amelyben nem uralkodik sem a tőke sem az egyház, még csak egy párt sem. Rövid időre sikerült megtörni a csereérték és a nyereségvágy diktatúráját az emberi élet felett: tagadni a bérmunka társadalmát. Olyan próbálkozás volt ez, amely a mindennapi tevékenységet a paraszti- és munkáskommunák elvei alapján igyekezett megszervezni, és a termelés céljául a közösség saját szükségleteit állítani; ugyanakkor harci közösség, amely jó úton haladt az ember ember fölötti uralmának, a kizsákmányolás viszonyainak végérvényes megszüntetése, a kommunizmus felé. Megvoltak persze a gyengeségei, a hibái is ennek a társadalmi mozgalomnak. Demokratizmusa, az autonómia és önigazgatás túlzott istenítése éppen úgy okai voltak bukásának, mint a fehér és bolsevik külső ellenség csapásai. Bár a mahnovscsina a gyakorlatban felismerte, hogy a tőke, a magántulajdon mindennapos diktatúrájával szemben csak az osztállyá szervezett proletariátus diktatúrája, a kapitalista viszonyok feletti és elleni diktatúra, a bérmunka elleni diktatúra képes győzelmet aratni, de megijedt ennek a felismerésnek a totális alkalmazásától. Mint látni fogjuk, a döntő pillanatokban szinte mindig engedtek a "demokrácia", a "népi kezdeményezés", a "többség", a "pluralizmus" kísértéseinek. Ez belülről is olyan mértékben meggyengítette a proletárszervezetet, hogy egyik fő oka lett a bukásának. De ellenségei "mindkét oldalon" felismerték, hogy közös, nagy ellenségük éppen a valódi kommunizmus, a proletariátus forradalmi diktatúrájának lehetősége. És a bolsevikok számára, akik az osztállyá szerveződött proletariátus diktatúráját a párt diktatúrájára cserélték fel , 1 valóban rémisztő volt a proletariátus maga is.
Mindazonáltal nagyon lelkesítően hangzik: 1917 és 1922 között Ukrajnában megvalósulni látszott az emberiség ősrégi álma egy olyan társadalomról, ahol nincsen sem kormány, sem parlament, nincsenek törvények és rendőrség, amely végrehajtaná őket; röviden egy kizsákmányolás- és elnyomásmentes szabad emberi közösség. Olyan társadalom, amely a megállapodások, kölcsönös szolidaritás és segítségnyújtás alapján állt, és amelyet az a súlyos tapasztalat kovácsolt össze, hogy mind a fehér reakció, mind a bolsevikok szociáldemokrata diktatúrája halálos ellenségei voltak az efféle valódi, gyakorlati kommunizmusnak. Az anarchista gondolkodók elképzeléseit az uralomnélküli társadalomról évszázadok óta utópisztikusnak gúnyolták; Ukrajnában azonban életre keltek ezek az álmok. Az anarchizmus vörös-fekete zászlaja alatt szabad paraszti kommunák művelték a földeket, a városokban a munkások kommunái szervezték az ipari termelést, proletáriskolák, -színházak, -újságok jöttek létre, óriási kongresszusokat rendeztek a fellázadt kizsákmányoltak - részben ezek voltak az új proletárközösség irányító szervezetei -, ütőképes partizáncsapatokat szerveztek, melyekben nem voltak tisztek és nem volt hadkötelezettség.
Kezdettől fogva kedvezőtlen előjelek kísérték ezt a hatalmas forradalmi kísérletet: a mahnovscsina első órájától az utolsóig elkeseredett harcban állt a fehér reakcióval, majd később az új, szociáldemokrata cárok "Vörös Hadseregével". Soha, semmi sem teheti elkeseredettebbé az elnyomók gyűlöletét áldozataik iránt, mint amikor azok felegyenesedve megpróbálják széttépni súlyos láncaikat. Egymásra talált a tőkés világ minden frakciója Vrangeltől Leninig: szent háborúra szövetkeztek az anarchista kommunizmus kísértete ellen! Közel egymillió parasztnak és munkásnak kellett halállal lakolnia szabadságszeretetéért. A "vörös" és fehér győztesek bosszúja véres termést aratott. A mahnovisták állandó, kényszerű harci erőfeszítései természetesen a belső újjáépítési munka rovására mentek. A forradalmárok sokat ígérő terveit és reményteljes kezdeményezéseit gyakran meghiúsította a "vörös" és fehér burzsoázia dühödt pribékjei elleni küzdelem. Azt kell mondanunk, hogy az ukrajnai proletariátus szinte minden energiáját a háborús erőfeszítésekre kellett, hogy pazarolja. Mégis, hihetetlen teljesítményeket nyújtottak ezek az emberek a felszabadított területeken.
Ez a tény nyújtja a kulcsot a mahnovscsina megértéséhez is. A mozgalom gyökerei az évezredek óta elnyomott póroknak abból az álmából eredtek, hogy "idegen" és "hazai" elnyomóiktól egyszer s mindenkorra megszabaduljanak. Volin, az orosz forradalom harcosa és történésze így ír erről: "Ez a mozgalom Mahno személye nélkül is éppen úgy létrejött és helytállt volna. Hiszen az az erő, az az élő tömeg, amelyből ez a mozgalom állt, és amely Mahnót, mint rátermett, harcos vezetőt a reflektorfénybe emelte, éppúgy létezett volna nélküle is."
Épp ez a tény veti fel a tolakodó kérdést: mi lett volna, ha lett volna alkalma a mozgalomnak a szabad kibontakozáshoz? Ha a mahnovscsina a kétfrontos harc hatalmas erőfeszítései ellenére is ilyen hatalmas lépést tudott megtenni az uralomnélküli társadalom irányába, elérték volna-e teljesen, ha minden energiájukkal erre a célra tudtak volna koncentrálni? Vagyis az a mód, ahogyan a mahnovscsinában tömörülő forradalmárok hozzáláttak egy kizsákmányolástól mentes emberi közösség felépítéséhez, elvezethetett volna-e a valóságos kommunizmushoz?
Bizonyos szempontból fölösleges feltenni ezt a kérdést. Először is a történelemben nem létezik "mi lett volna, ha...", másodszor a forradalmi kísérletek a történelem során mindig azonnal a porondra szólították az ellenforradalom erőit is. 1871-ben a Párizsi Kommün idején, 1921-ben a kronstadti felkelésnél, az 1936-os spanyol forradalomban, hogy csak néhányat említsünk. Emellett azt is le kell szögeznünk, hogy a kommunista társadalom ellenségeit nem csak a szükségszerűen reakciós és elnyomó, nyíltan polgári-kapitalista erők oldalán kell keresnünk, hanem azok közt a "forradalmárok" között is, akik Karl Marx tanait leninizmus-sztálinizmussá korcsosították, és akik a proletárok kizsigerelésében és megvetésében, a forradalom, a valódi kommunizmus gyűlöletében bármely hagyományos kapitalista frakcióval vetélkedhetnének.2 Szimbolikus jelentőségű, hogy a forradalmi mahnovscsinát nem a fehér csapatok számolták fel végérvényesen, hanem Lenin és Trockij "Vörös Hadserege", a bolsevikok által félrevezetett és/vagy erőszakkal a frontra hurcolt proletárok ereje. Hiszen a burzsoázia egyetlen esélye a felkelő proletariátus erejével szemben az, ha képes a forradalmi mozgalom megosztására, a proletár célok elferdítésére. 1917-ben a bolsevik szociáldemokraták játszották el ezt a hálátlan szerepet, és jól mutatja az akkori forradalmi hullám jelentőségét, hogy a világtőkének jó hetven éven keresztül szüksége volt annak leverőire.3
A mahnovscsina bukásának természetesen alapvetően külső okai voltak: habár az 1917-23-as forradalmi hullám szinte az egész világot megmozgatta, de a világforradalom elmaradt. Márpedig a proletariátus forradalma csak világméretekben képzelhető el. Érjen bár el bármilyen magas szintet a kommunista harc egy-egy területen, országban, kontinensen, ha az nem terjed ki mindenhová, ha maradnak olyan területek, ahol a tőke uralkodik, akkor a forradalom bukásra van ítélve. A forradalmi fellendülést mindenütt sikerült leverni a tőke erőinek, és a mahnovscsina így az első pillanattól kezdve defenzívába szorult, megfosztva szinte minden internacionalista kapcsolattól. Ez azonban nem von le semmit az ott történt események fontosságából. Az egész világméretű forradalmi hullám szempontjából tragikussá vált az a körülmény, hogy az egyes területek forradalmi erői nem voltak képesek egymással hatékony kapcsolatokat teremteni. Hiszen a mahnovscsina harcaival egy időben számos más területen - mindenekelőtt persze Oroszországban - zajlottak felkelések. Hogy csak az európai területeket említsük, 1918-tól 1921-ig Németországban, 1918-19-ben Magyarországon, 1920-22-ben Olaszországban, 1922-23-ban Bulgáriában stb. folytak igen fontos küzdelmek. És nem a mahnovscsina volt az egyetlen forradalmi erő, amely önmagát megszervezve a proletariátus harci pártjaként igyekezett a mozgalmat irányítani. De az olyan forradalmi szervezetek, mint a Németországi Kommunista Munkáspárt (KAPD), a bolgár tesznyákok vagy az olasz internacionalista kommunisták még egymással sem találták meg a valódi akcióegységet. Bár képviselőik általában már 1919-21 folyamán felismerték azt, hogy a bolsevizmus ellenforradalmi, és az új Internacionálé célja a reformizmus és az opportunizmus fegyverének alkalmazása a "szektás" forradalmi kommunisták ellen, de illúzióik, a bolsevizmussal való nyílt szakításra való képtelenségük - és nem utolsósorban a földrajzi elszigeteltség - képtelenné tette őket a lényegi együttműködésre.4 És az ukrajnai felkelés hírei nem jutottak el a külvilágba. Így, bár az adott korszakban maguk a proletárok gyakran felülemelkedtek a szervezeteiket egymással szembe állító "ideológiai" ellentéteken,5 maguk a szervezetek sajnos mégis - bár egészen más értelemben, mint ahogy azt a bolsevikok rájuk sütötték - szektásak maradtak: a gyakorlati aktivitás helyett leginkább a "zászlóról" vitatkoztak, és ez az "idealizmus" komoly problémákat eredményezett.
Ugyanakkor nagyon fontos megnézni azt, hogy a mahnovscsina tevékenységében melyek voltak azok az elemek, amelyek valóban a proletárok harcának közösségét erősítették, és amelyek előremutató példák lehetnek a mai forradalmi antikapitalista harcban is. Persze nem mint "tiszteletreméltó" események, amelyeknek az évfordulóján kisúttörők (ízlés szerint esetleg kiscserkészek) éneklik el a nemzeti himnuszt, hanem olyan tanulságok, amelyeknek a figyelembevételével mai harcunk válhat hatékonyabbá, és elkerülhetjük a múltban már esetleg elkövetett hibákat. Hiszen a mahnovisták akkori harca - a mi mai harcunk is.
A mahnovscsina több mint 70 évvel ezelőtt bukott meg, azonban története még ma is aktuális a társadalmi forradalom régi-új perspektíváiról szóló vitákban, és fölöttébb fontos tanulságokat hordoz. Mert a "kommunista" szociáldemokrácia (ugyanaz az erő, amely Kronstadtban, Ukrajnában, Mexikóban, Spanyolországban stb. az eddigi legjelentősebb forradalmi kísérleteket az átmenetileg vörösre festett burzsoázia javára lemészárolta, amely vérbe fojtotta a magyarországi proletárdiktatúra kezdeményeit 1919-ben, amelynek pribékjei lemészárolták és kivéreztették a német proletariátust 1918-23-ban) készülődik, hogy világszerte újra szalonképes legyen a kizsákmányoltak szemében. A proletárok növekvő elégedetlenségét befogni, mederbe terelni, majd legyilkolni a forradalmat: a feladat változatlan. És habár a szociáldemokrata pribékek új álarcot öltöttek a hiteltelenné vált régi helyett, ne tévesszenek meg minket: ma is bármikor készen állnak arra, hogy a lázadó proletárok hátába döfjék a kést. A raktárban bevetésre készen vicsorognak a szociáldemokrata hóhérok: az új Sztálinok, Noskék, Kun Bélák,6 Caballerók... Ugyanarra szolgálnak, mint minden más politikai erő: a kapitalizmus barbár rendjének fenntartására, bármi áron.
Ezért is roppant fontos a mahnovscsina történetét a felszínre hozni a feledésből, és felvenni a harcot az ellenség torzításai ellen. A proletariátus szükséglete, hogy tanuljon a forradalmi mozgalom történelmi eredményeiből és hibáiból. Ez azonban csak egyféle módon válik lehetségessé: ha visszavesszük, újra elsajátítjuk osztályunk történelmét. Ez ennek a brosúrának is a közvetlen célja.
Nagy nehézséget jelent a megfelelő forrásanyag előteremtése, mert a mahnovscsináról megjelent írások nagy része részrehajló, illetve nyíltan rágalmazó. Nem meglepő persze, hogy a Szovjetunió történelmi irodalmában szinte egyetlen egyszer sem említik név szerint Mahno mozgalmát, vagy ha rájuk terelődik a szó, mindig "banditákról" és "bűnöző hordákról" beszélnek.7A mahnovistákat a szovjet szépirodalom és történettudomány általában összemossa a különféle ukrán nacionalista bandákkal, amelyek ebben a zűrzavaros korszakban meglehetősen dúsan tenyésztek. Ugyanakkor a polgári történetírók sem tudták a mahnovscsina bolsevikok elleni harcát a maguk javára kihasználni a mozgalom egyértelmű forradalmi tendenciái miatt. Hiszen számukra is világos volt, hogy ebben a harcban a tőke igazi ellenségeként nem a bolsevizmus, hanem a forradalmi anarchista kommunizmus lépett fel. A bolsevikok számára roppant fontos volt, hogy Szovjet-Oroszországban egyáltalán ne ismerjék meg a mahnovscsina igazi jellegét, mert ezzel a bolsevik pártdiktatúra önnön megcélzott társadalmi bázisát, a munkásosztályt és a parasztságot, azaz a tulajdonképpeni proletariátust 8 idegenítette volna el magától. Lehetetlen lett volna tehát bemutatni azt, hogy a bolsevik terror által felszámolt anarchista mozgalmak valóságos célja az volt, amiről a bolsevik vezérek csak pofáztak: nevezetesen az osztálynélküli társadalom, vagyis a kommunizmus megteremtése. És a Kremlben lazacot és kaviárt zabáló bolsevik ideológusok számára mi sem volt rémisztőbb, mint azt látni, hogy igenis van olyan proletárerő, amely valóban meg akarja valósítani az állam és az uralom, a tőke és a kizsákmányolás megszüntetését. Ez volt az ő igazi ellenségük, és ennek megfelelően nem ismertek vele szemben kíméletet.
Maga a mozgalom kevés írásos anyagot, eredeti dokumentumot hagyott hátra, ezért alapvetően a szemtanúkra és mozgalom részvevőinek visszaemlékezéseire kell hagyatkoznunk. Volin így ír erről: "Ez a mozgalom a nép legalsóbb rétegeinek a mozgalma volt, azoké, akik a parádéért folyó hajszát, a pompát, uralmat és dicsőséget viszolygással fogadták. A mozgalom az orosz határterületeken fejlődött ki, távol a nagy központoktól, behatárolt körzetekben, és ezért lényeges, sajátos vonásait határain kívül alig ismerték. Majdnemegész idő alatt hallatlanul nehéz, megerőltető harci feltételek között kellett helytállnia, körülvette az ellenség, és a munkástömegeken kívül szinte nem volt egyetlen barátja sem, a kormányzó pártok kíméletlenül elnyomták. Később legaktívabb embereinek kilencven százalékát, férfiakat és nőket egyaránt, elveszítette, sem ideje, sem lehetősége, de még csak szüksége sem volt arra, hogy műveit, kiáltványait és gondolatait összegyűjtse és hátrahagyja az utókornak. Egyszóval: ebből a mozgalomból csak kevés élő,közvetlen nyom és emlék maradt hátra. Amit ténylegesen adott, azt nem jegyezték fel a krónikákban. Okiratait nem terjesztették tovább és nem őrizték meg."
Hogy a különféle kapitalista (köztük bolsevik) történelemhamisítók meséit egyszer és mindenkorra leleplezzük, hogy ne legyen kétségünk a szociáldemokrácia őszintén ellenforradalmi jellegéről, és hogy a holnap forradalmának a javára a tegnap hibáiból tanulhassunk, megpróbáltuk a meglévő anyagokból ennek a forradalomnak az alaptendenciáit és krónikáját utólagosan lejegyezni.
Külön fontosnak tartjuk kiemelni, hogy ebben az írásban nem szándékozunk megfelelni a "történettudomány", mint burzsoá diszciplína ismérveinek. Nem törekszünk arra az "objektivitásra", amely ennek a tudománynak a fétise, de amelyet, mint konkrét osztály-meghatározottsággal bíró ideológiatermelő és -tükröző, természetesen sohasem érhet el. Minden ideológia, tudomány stb. a két osztály közötti küzdelem közvetett terméke. A polgári történettudomány "objektivitása" nem más, mint igyekezet a kizsákmányolás rendjének fenntartására: osztályobjektivitás. Ezzel szemben naiv idealizmus lenne a "tiszta objektivitás" igényével fellépni. Mi tudatosan egy másik tudományos objektivitást vállalunk: a proletariátus elméleti osztálytudatának kifejezését. Ezért a tőkés rend történelmi meghaladásának álláspontját képviseljük. Írásaink konkrét célja a proletariátus osztályemlékezetének fenntartása és megerősítése, a tanulságok levonása és felhasználása mai harcunkban.
A
visszaemlékezések, memoárok óhatatlanul szubjektívek, de felvázolják azt
a folyamatot, amely egy darabja a két osztály közötti évszázados küzdelemnek.
Ezek az alapvonalak a fontosak, nem az egyes események jól feldolgozott ellenőrizhetősége.
Ezért - és az egyszerűség kedvéért is - mellőztük aterjedelmes szakapparátust,
hiszen nem célunk vele "hitelesebbé" tenni ezt a brosúrát. Így lábjegyzeteink
szinte minden esetben magyarázóak, nem forrást megjelölőek. Az írás végén
azonban rövid áttekintést adunk a szakirodalomról, aminek alapján a kérdés
iránt érdeklődők alaposabban utánanézhetnek a dolgoknak.
Lábjegyzetek :
1 Lenin maga így beszélt erről az ún. "szakszervezeti vitában", 1920-ban: "a proletariátus diktatúráját ma már úgyszólván a párt diktatúrája határozza meg". Vagyis az osztály helyett a hatalmat egy politikai elit ragadta magához.
2 Ugyanez igaz az individualista "anarchistákra" is, akik éppen annyira anarchisták, mint amennyire a bolsevikok kommunisták. A szociáldemokrácia általában véve tágabb fogalom, mint a puszta történelmi értelmezés: magába foglalja mindazon erőket, amelyek "a burzsoázia pártjai a proletariátus számára", vagyis eszköztárukban - a nyílt elnyomás mellett - nagyobb hangsúlyt kap az osztályharc forradalmi retorikával való befogása, a vörösre pingált reformizmus. A szociáldemokrácia a burzsoázia baloldala, és minden frakciója egy abban, hogy célja a fennálló rendszer megmentése bármi áron. A látszólag jelentős változtatások, reformok (államkapitalizmus, bizonyos burzsoá erők likvidálása, vallásellenesség stb.) azonban soha nem érintik a kapitalista kizsákmányolás alapját: a csereérték diktatúráját, a magántulajdont (az állami tulajdon is magántulajdon), a bérmunkát.
3 Vagyis ilyen értelemben a Szovjetunió hetvenéves története lényegében az a folyamat, amelyben a kapitalizmus restaurálja önmagát az 1917-23-as forradalmi hullám után. Ez a megállapítás meglehetősen sarkított, de nem árt átgondolni ezt az aspektust sem.
4 Lásd a kérdésben: Gorter: Nyílt levél Lenin elvtárshoz; Max Hempel (Jan Appel): Beszéd a Komintern III. kongresszusán; Otto Rühle: Beszámoló a KAPD-nek a Komintern III. kongresszusáról; Amadeo Bordiga: Absztencionizmus és kommunizmus, stb. Ezek mind korabeli kommunista hozzászólások a kommunisták és a bolsevikok közti vitához.
5 Az első kommunista pártok a század elején alakultak Dél-Amerikában. Az őket létrehozók nagy része azonban magát anarchistának vallotta. Németországban 1918 folyamánaz "anarcho-szindikalista" munkások akcióegységre léptek a kommunistákkal, elfogadva a proletárdiktatúrát, mint a harc formáját és célját. Angliában fellépett az anarcho-marxisták irányzata (Guy Aldred vezetésével), amely céljául a munkásmozgalom forradalmi erőin belüli mesterséges szakadás megszüntetését állította, akárcsak a magyar Szabó Ervin. De végső soron éppen ezt jelenti a mahnovscsina "anarcho-kommunista" illetve "liberter kommunista" meghatározása is.
6 Leszögezzük, hogy Kunt nem azért ítéljükel, mert kommunista volt, hanem éppen azért, mert nem volt az. Ellenkezőleg, aktív szerepet játszott mind a magyarországi, mind az oroszországi (és mint látni fogjuk, az ukrajnai) forradalmi mozgalom megsemmisítésében.
7 A tőke mindig kriminalizálni próbálja a proletárharcot. A magántulajdon elleni minden politikai akciót "garázdaságnak", "lopásnak" stb. kiált ki. És ez így igaz: az osztályharc ebben a társadalomban, jog szerint is bűntett, sőt, az egyetlen igazi bűntett, amely egyszerre támad minden tulajdont. Így mi mindannyian bűnözők vagyunk.
8 A proletariátust az "ipari munkássággal" azonosítani olyan hiba, amelynek eredménye az osztály tagadásához vezet. A proletár - szociológiailag - az, aki saját munkaerejéből él. De fontosabb, hogy a proletariátus nem szociológiai, hanem harci, történelmi kategória, az osztályharc konkretizálódása, "az osztállyá, azaz párttá szerveződött proletariátus" (Marx). Az osztály bármilyen mechanikus szemlélete csupán egy folyamat kimerevített pillanatképét adhatja, amely mindenképpen félrevezető, hiszen egy adott állapot abszolutizálásához vezet. Szélsőséges példákkal élve: sem a bérmunka poklában passzívan felmorzsolódó milliárdok, sem a kezükben vörös zászlóval harcba induló forradalmi aktivisták nem képezik a proletariátust, mint olyat. A proletariátus nem más, mint annak a történelmi folyamatnak az "íve", amely az egyiktől a másikig húzódik.
Source: Barikad
Return to The Nestor Makhno Archive
Other pages connected to this site: