MAHNOVSCSINA: Az ukrajnai
anarcho-kommunista mozgalom
1917 és 1922 között
Szkoropadszkij hetman csúfos megfutamodása után Ukrajnában - a mahnovscsinán kívül - két jelentős politikai erő maradt: a bolsevikok és a petjurovisták. Az előbbieket már ismerjük - és még jobban meg fogjuk ismerni őket. A Szemjon Petljura vezette politikai tömörülés a nemzeti burzsoázia egyik irányzatát reprezentálta. Fő céljuk egy független ukrán állam megteremtése, az ország feletti politikai és gazdasági uralom nemzeti kezekben való összpontosítása volt. Példaképüknek a polgári köztársaságot, a francia és svájci államot tekintették, és keresték az alkalmat, hogy a háborúk és forradalmak zűrzavarában mikor lesz alkalmuk kikiáltani Ukrajna leválását az Orosz Birodalomról. A petljurovisták 1917 tavaszán egyszer már kikiáltották az Ukrán Demokratikus Köztársaságot, amelyet az Ukrán Központi Rada vezetett. Ez a Kerenszkij-féle orosz Ideiglenes Kormányhoz hasonló, avval jó kapcsolatokat fenntartó szervezet volt. A Radát 1918 januárjában elűzték a bolsevikok, akik aztán a hetmannak és a központi hatalmaknak adták át a helyüket. Most újra Petljura volt soron. Mint Arsinov írta: "Üstökön ragadták a hatalmat, egyszerűen bevonultak az országba és kijelentették, hogy ők a nemzeti kormány. Erre bizonyítékuk is volt: a szuronyok."
Időközben Harkov városát az anarchista - de Mahnótól függetlenül működő - Cserednyakov csapatai szabadítják fel, míg Mahno észak felé vonulva elfoglalta a csaplinói, grisinói és szinelnyikovói vasúti csomópontokat, majd nyugat felé, Jekatyerinoszláv irányába fordult. Ekkor találkozott össze először Petljura seregeivel.
A petljurovisták, akik az ország legitim uraiként viselkedtek, úgy gondolták, hogy Mahnót könnyen megnyerhetik a független ukrán nemzetállam eszméjének. Táviratot küldtek neki, amelyben "testvéri egyesülésre" hívták fel őt és csapatait. Mahno válasza nem is késlekedett: "A petljurovscsina a burzsoázia ügye, nekünk semmi közünk hozzá. Ukrajnát a parasztok és munkások munkáján és függetlenségén alapulva kell felépíteni. A népi mahnovscsina és a burzsoá petljurovscsina között nem lehetséges a megegyezés, csak a harc."
A Dnyeper partján fekvő Jekatyerinoszláv szinte bevehetetlen volt. A forradalmárok több napon át hiába ostromolták. Ekkor érkeztek oda a bolsevik "Vörös Hadsereg" egységei, amelyek Oroszországból dél felé nyomultak előre, és szintén Petljura egységei ellen harcoltak. A bolsevik katonák és a velük lévő alacsonyabb rangú tisztek felkínálták Mahnónak, akit forradalmárként és rátermett hadvezérként ismertek, hogy vonják össze erejüket, és legyen az egységek főparancsnoka. Mahno is úgy gondolta, hogy az anarchista forradalmárok és a bolsevikok között lehetséges az effajta együttműködés. Hiszen - mint később kiderült, csak szóban - a bolsevikok is a társadalmi forradalomért harcolnak, a közös ellenség, a burzsoázia ellen. Semmi kétség, hogy az egyszerű vöröskatonák ekkor még csakugyan így is gondolták. Ők még az első idők lelkes forradalmárai, önkéntesek voltak, de nemsokára a bolsevik hadsereg elfelejtette rövid forradalmi kilengését, és visszaalakult "normális" haderővé: kényszersorozott, arrogáns, tisztcentrikus állami terrorszervvé, amely a terrort elsődlegesen saját tagjai ellen gyakorolja, és célja, hogy a prolikat háborúba hajtsa egy maroknyi elit érdekében.
Mahno tehát megszervezte a közös bolsevik-anarchista támadást a jól megerősített város ellen. Mivel nyilvánvaló volt, hogy közvetlen ostrommal nincs sok esély a győzelemre, ezért cselt eszelt ki. Egy vasúti szerelvényt telerakott katonákkal, és a Dnyeper hídján nyíltan elhaladva azt mondták az őröknek, akik nem tételeztek fel ekkora pofátlanságot, hogy a szerelvény munkásokat szállít a sztrájkoló jekatyerinoszlávi gyárak számára. A vakmerő terv sikerült, az őrök örömmel beengedték a vonatnyi "sztrájktörőt", hiszen a városban már igencsak akadozott az ellátás. A modern trójai falóból előrontó forradalmárok aztán már pillanatok alatt kézre kerítették a várost.
Ezt a vereséget és a többi - elsősorban a "Vörös Hadseregtől" elszenvedett - csapást a petljurovscsina már nem tudta kiheverni. Csapatait az antant-támogatás gyengülése után erőszakkal besorozott parasztokkal töltötte fel, akik az első adandó alakalommal tömegesen szöktek át a forradalmárokhoz, hogy elnyomóik ellen harcolhassanak. Néhány hét leforgása alatt a petljurovscsina minden ereje felőrlődött, és csak kiszáradt fantomkormányként uralkodott egy nem létező köztársaság felett. Rövid idő alatt az ukrán burzsoázia második hatalmi centrumát is a porba sújtotta a forradalom ereje.
Guljajpoljétól északra hatalmas területek csatlakoztak a mahnovscsinához. A bolsevik felső vezetés ugyanakkor még nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy közvetlen támadást indítson Mahno ellen. A vöröskatonák és az anarchista felkelők között a szolidaritás és a közös harc erős szálai szövődtek. Ezt a "Vörös Hadsereget" nem lehetett volna bevetni tegnapi harcostársai ellen. Új, politikailag megbízható egységeket kellett létrehozni, elterjeszteni köztük a mocskos legendát a "nacionalista, antiszemita bandita" Mahnóról és "bandáiról". Ez pedig nem ment egyik napról a másikra. A forradalom időt nyert.
Source: Barikad
Return to The Nestor Makhno Archive
Other pages connected to this site: