A LIBERTER KOMMUNISTÁK SZERVEZŐDÉSI PLATFORMJA
Általános rész
1. Osztályharc - szerepe és jelentése
Nincs egységes emberiség
Csak osztályok vannak :
Szolgák és Rabtartók
Napjaink burzsoá kapitalista társadalma - összes elődeihez hasonlóan - nem "egységes emberiségből" áll. Két alapvetően különböző táborra oszlik, amelyek társadalmi különbsége helyzetükből és funkcióikból ered; a proletariátusból (a szó tágabb értelmében) és a burzsoáziából.
A proletariátus osztályrésze immár századok óta, hogy hordozza a fizikai munka súlyos igáját, a munkáét, amely a javakat termeli, de nem neki, hanem annak a kiváltságos osztálynak, amelyik a magántulajdont, a hatalmat, a kulturális termékeket (tudományt, művelődést, művészetet) birtokolja: a burzsoáziának. A munkástömegek társadalmi rabszolgasága és kizsákmányoltatása az az alap, amelyen a modem társadalom nyugszik, amely nélkül képtelen létezni.
Ez hozza létre az osztályharcot, amely egyrészről nyílt, erőszakos módon lép fel, másrészről egy lassú, érzékelhetetlen fejlődés látszataként, amely a szükségletek és követelések, valamint a munkásigazság elképzelésének visszatükröződése.
Az emberi társadalom teljes története a dolgozó tömegeknek jogaikért, szabadságukért, a jobb életért vívott harcának folyamataként jelenik meg. Mindig ez volt az elsődleges faktora az emberi társadalmaknak, amely meghatározta formájukat és struktúrájukat.
Az összes állam politikai és társadalmi uralma mindenekelőtt az osztályharc terméke. Bármely társadalom alapvető felépítése megmutatja, hogy milyen szinten áll, és hol található az osztályharc. A legkisebb változás az osztályok harcának folyamatában, az osztályok közötti relatív erőviszonyokban folyamatos változásokat eredményez az adott társadalom összetételében és struktúrájában.
Ez az általános, átfogó megjelenése és jelentése az osztályharcnak az osztálytársadalmak életében.
2. Az erőszakos társadalmi forradalom szükségessége
A tömegek erőszakos rabságba hajtása és kizsákmányolása a modem társadalom alapja. Működésének minden megjelenése: a közgazdaság, a politika, a társadalmi viszonyok, osztályerőszakon nyugszanak, amelynek kiszolgáló szervei: a hatóságok, a rendőrség, a hadsereg a bíróságok. Minden ebben a társadalomban, minden egyes vállalkozás, akárcsak maga az egész Állam nem más, mint a kapitalizmus bástyája, ahonnan állandóan szemmel tarthatják a munkásokat, és ahonnan bármikor készek bevetni erőiket a munkások bármilyen mozgalma ellen, amely veszélyezteti ennek a társadalomnak az alapjait, vagy akár csak megzavarja a nyugalmát.
Ugyanakkor ennek a társadalomnak a rendszere szándékosan a tudatlanság és a szellemi megrekedtség állapotában tartja a dolgozó tömegeket; erővel akadályozza meg morális és intellektuális szintjük emelkedését, hogy minél egyszerűbben tehessen velük amit akar.
A modern társadalom haladása: a tőke technikai fejlődése és politikai rendszerének tökéletesedése megerősíti az uralkodó osztályokat, és egyre nehezebbé teszi az ellenük való harcot, ezáltal késlelteti a munkaerő felszabadításának döntő pillanatát.
A modem társadalom elemzése ahhoz a végkövetkeztetéshez vezet minket, hogy a kapitalista társadalomnak a szabad dolgozók társadalmává való alakításához vezető egyetlen lehetséges út az erőszakos társadalmi forradalmon át vezet.
3. Anarchizmus és liberter kommunizmus
A munkások elnyomásának termékeként létrejövő osztályharc, és az elnyomottak igénye a szabadságra adott életet az anarchizmus elképzelésének: az elképzelésnek, amelynek alapja az osztályok létén és az Államon nyugvó társadalmi rendszer teljes tagadása, és annak felváltása a munkások szabad, állammentes önigazgató társadalmával.
Így az anarchizmus nem egy gondolkodó vagy pedig egy filozófikus absztrakt észrevételeiből származik hanem a munkásoknak a kapitalizmus ellen folytatott közvetlen harcából, a munkások akaratából és szükségleteiből, a szabadság és egyenlőség utáni vágyaikból, azokból a vágyakból, amelyek részben kifejeződtek a dolgozó tömegek létének és harcának leghősiesebb részeiben.
A kiemelkedő anarchista gondolkodók, Bakunyin, Kropotkin és a többiek nem felfedezték az anarchizmust, hanem, meglátva azt a tömegekben, gondolataik és tudásuk erejével egyszerűen csak segítettek meghatározni és elterjeszteni.
Az anarchizmus nem személyes erőfeszítések eredménye, és nem is egyéni kutatások tárgya. Hasonlóképpen, az anarchizmus nem humanista vágyak terméke. Nem létezik egységes emberiség. Bármilyen kísérlet, amely az anarchizmust a jelenlegi humanizmus megjelenésének próbálja meg beállítani, vagy egy általános humanista jellemzőkkel kívánja felruházni történeti és társadalmi szempontból is hazugság, amely vitathatatlanul a fenálló helyzet és a további kizsákmányolás igazolásához vezet.
Az anarchizmus általános humanitása csak abban az értelemben igaz, hogy a tömegek elképzelései minden ember életében javulást hoznak majd és ez véget vet a jelenlegi vagy jövőbeli humanizmusnak, mely elválaszthatatlan a kizsákmányolt munka lététől. Ha a munkástömegek győzedelmeskednek, az egész emberi nem újjászületik; ha nem, akkor az erőszak, kizsákmányolás, rabszolgaság és elnyomás ugyanúgy uralja majd tovább a világot, mint annak előtte.
Az anarchizmus létrejötte, virágzása és megvalósulása a dolgozó tömegek életében és harcában gyökerezik, ahhoz kötődik.
Az anarchizmus a jelenlegi burzsoá társadalmat olyan társadalommal kívánja felváltani, amely biztosítja a munkásoknak munkájuk termékét, szabadságukat, függetlenségüket, társadalmi és politikai egyenlőségüket. Ez a társadalom lesz a liberter kommunizmus, amelyben mind a társadalmi szolidaritás, mind a szabad egyén megtalálja teljes kifejlődését, és tökéletes harmóniában fejlődhet.
A liberter kommunizmus szerint a társadalmi érték egyetlen forrása a fizikai vagy szellemi munka, és értelemszerűen csak a munka jogosult a társadalom és a gazdaság irányítására. Ezért a liberter kotmmunizmus sem nem védelmezi, sem nem teszi lehetővé bármiféle nem-dolgozó osztályok létezését.
Mindaddig, amíg ezek az osztályok egy időben léteznek a liberter kommunizmussal, addig az utóbbi semmiféle kötelezettséget sem fog ismerni az előbbivel szemben. Ez csak abban az esetben változhat meg, ha a nem-dolgozó osztályok is termelővé válnak, és hajlandóak lesznek a kommunista társadalomban élni ugyanolyan feltételek között, mint akárki más, a társadalom szabad tagjaiként, ugyanazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel, mint bármely termelő elem.
A liberter kommunizmus véget kíván vetni mindentféle kizsákmányolásnak és erőszaknak, irányuljanak azok akár egyes emberek, akár tömegek ellen. Ezt elérendő olyan társadalmi és gazdasági bázist fog létrehozni, amely a közösség minden részét egyesíti, minden egyénnek egyenlő helyet és maximális jólétet biztosítva. Ennek alapja minden termelőeszköz közös tulajdona (az ipar, szállítás, nyersanyagok stb. területén), és a munkásosztály egyenlőségén és önigazgatásán alapuló gazdasági szervezetek kiépítése.
Ennek az önigazgató munkástársadalomnak a keretei között a liberter kommunizmus egyenlő jogot és értéket ad minden egyénnek ( nem az egyéniségnek "általában", nem is a "misztikus ego-nak", vagy az egyén koncepciójának, hanem minden valódi, élő egyénnek).
4. A demokrácia tagadása
A demokrácia a burzsoá kapitalista társadalom egy formája.
A demokrácia alapja a modern társadalom két antagonisztikus osztályának, a munkásosztálynak és a kapitalista osztálynak a fenntartása, és azok együttműködése a kapitalista magántulajdon talaján. Ennek az együttműködésnek a kifejeződése a parlament és a nemzetet képviselő kormányzat.
Formálisan a demokrácia kinyilvánítja a szólás- és sajtószabadságot, a szerveződés szabadságát és a törvény előtti egyenlőséget mindenki számára.
A valóságban mindezek a szabadságjogok igen viszonylagosak: addig érvényesek, amíg meg nem sértik az uralkodó osztály, vagyis a buzsoázia érdekeit.
A demokrácia érintetlenül megőrzi a kapitalista magántulajdont. Megadja a burzsoáziának az ország teljes gazdasága feletti ellenőrzés lehetőségét csakúgy, rnint a teljes sajtóét, oktatásét, tudományét, művészetét - és így a burzsoázia lényegében az ország abszolút gazdájává válik. A gazdaság területén élvezett teljes monopóliuma a buzsoáziát egyben a politikai életben is határtalan hatalomhoz juttatja. Valójában a demokráciák parlamentjei és képviseleti kormányzatai nem mások, mint a buzsoázia végrehajtó szervei.
Következésképpen a demokrácia nem más, mint egy a burzsoá diktatúra formái közül, amely a politikai szabadság és misztikus demokratikus garanciák megtévesztő álarca mögé búvik.
5. Az állam és az autoritás elutasítása
A buzsoázia ideológusai úgy határozzák meg az Államot, mint azt a szervezetet, amely szabályozza az emberek közötti komplex politikai, polgári és társadalmi kapcsolatokat a modern társadalomban, amelynek rendjét és törvényeit védelmezi. Ezzel a meghatározással az anarchisták is tökéletesen egyetértenek, csupán kiegészítik azzal, hogy ennek a rendnek és törvényességnek az alapja az emberek elsöprő többségének rabszolgasorba döntése egy elenyésző kisebbség érdekében, és az állam valójában ezt a célt szolgálja.
Az Állam a burcsoázia folyamatos szervezett erőszakja a munkások ellen; és ezen erőszak végrehajtó szerveinek rendszere.
A balos szocialisták és részben a bolsevikok, szintén a kapitalizmus szolgáiként határozzák meg a burzsoá Államot és Hatalmat. De ugyanakkor fenntartják, hogy ez az Állam és Hatalom a szocialista pártok kezében hatásos fegyver lehet a proletariátus felszabadításáért vívott küzdelemben, Így ezek a pártok egy szocialista Hatalomért és egy proletár Államért harcolnak. Egyesek (a
szociáldemokraták) békés parlamentáris eszközökkel kívánják a hatalmat meghódítani, míg mások forradalmi úton (a bolsevikok, a baloldali szocialista forradalmárok).
Az anarchizmus mind az Államot, mind az Hatalmat alapjában elvetendőnek, a munka felszabadítására nézve végzetesnek tartja.
A Hatalom mindig a tömegek kizsákmányolásának és rabszolgasorba döntésének függvénye. Ebből a kizsákmányolásból született, ennek érdekében hozták létre. Erőszak és kizsákmányolás nélkül létének értelmét veszítené el.
Az Állam és a Hatalom elveszi a kezdeményezést a tömegektől, megöli az alkotás és a szabad tevékenység szellemét, az alávetettség szolgai pszichológiáját neveli bele az emberekbe, a vágyakozásét, a szociális létrán való magasba jutás reméinyét, a vezetőkben való vak bizalmat, és a hatalomban való osztozás illúzióját.
Így a munka felszabadítása csakis a dolgozó tömegeknek és osztályszervezeteiknek a kapitalista rendszer ellen folytatott közvetlen forradalmi harcával lehetséges.
A hatalom békés meghódítása a szociáldemokrata pártok által a jelenlegi rend körülményei között egyetlen lépéssel sem mozdítja előre a munka felszabadítását, abból az egyszerű okból, hogy a valódi hatalom, következésképpen a valódi irányítás a buzsoáziáé marad, amely továbbra is ellenőrzi az adott ország gazdaságát és politikáját. A szocialista hatalom reformokra redukálódik: ugyanannak a rendszernek a foltozgatására. (Példák: Ramsay McDonald, a német, svéd, belga szociáldemokrata pártok, amelyek hatalomra kerültek egy kapitalista társadalomban.)
Másrészről a hatalom meghódítása egy társadalmi felfordulás segítségével egy "proletárállam" megszervezése céljából semmi esetre sem szolgálhatja a munka valódi felszabadításának ügyét. Az Állam, amelyet közvetlenül és tudatosan a forradalom eltiprására hoztak létre, minden esetben saját kényszerpályán mozog, amelyet szükségletei jelölnek ki számára; önmaga válik a céllá, specifikus, kivételezett kasztokat termel ki, és így újratermeli a kapitalista Hatalom és Állam alapjait: a tömegek jól ismert, terrorista kizsákmányolását. (Példa: a bolsevik "munkás-paraszt állam".)
6. A tömegek és az anarchisták szerepe a társadalmi harcban és a társadalmi forradalomban
A társadalmi forradalom alapvető erői a városi munkásosztály, a paraszttömegek és a dolgozó értelmiségiek egy része.
NB!: Habár - a városi- és agrárproletariátushoz hasonlóan - a dolgozó értelmiség is kizsákmányolt és elnyomott osztály, az előbbiekhez viszonyítva mégis meglehetősen megosztott, köszönhetően azon gazdasági privilégiumoknak, amelyeket a buzsoázia bizonyos részük számára biztosít. Ezért a társadalmi forradalom kezdeteinél csupán az értelmiség legkevésbé jól élő része lép fel aktívan.
A tömegeknek a társadalmi forradalomban és a szocializmus felépítésében játszott szerepéről alkotott anarchista koncepció és az etatista pártok elképzelései között igen tipikus különbségek vannak: Míg a bolsevikok, és a velük rokon irányzatok úgy vélekednek, hogy a tömegeknek csupán pusztító forradalmi ösztöneik vannak, és képtelenek a kreatív és építő jellegű tevékenységre - ezen alapul az a hitük, hogy az utóbbi tevékenységet a párt Központi Bizottságának az állami kormányt alkotó tagjainak a kezében kell koncentrálni - addig az anarchisták szerint a dolgozó tömegekben gigászi alkotóerő feszül, és az anarchisták azon munkálkodnak, hogy az ezen erők kifejeződése előtt tornyosuló akadályokat lerombolják.
Az anarchisták szerint az Állam a legfőbb akadály mivel a tömegek jogait bitorolva elveszi tőlük a társadalmi és gazdasági élet összes funkcióját. Az Államnak pusztulnia kell, és nem "majd valamikor" a jövőben, banem azonnal. A munkásoknak győzelmük első pillanatában le kell rombolniuk, és nem szabad semmilyen formában újjáépíteniük. A termelési és fogyasztási munkásszervezetek federalisztikus és önigazgató rendszerével kell felváltani. Ez a rendszer bármiféle autoriter szervezetet kizár, legyen az akár egy párt diktatúrája, akár más hasonló.
Az 1917-es oroszországi forradalom szemléletesen megmutatta a társadalmi felszabadulás folyamatának ilyen irányultságát azzal, hogy létrehozta a munkás- és parasztszovjetek, az üzemi bizottságok rendszerét. Sajnálatos hibája az volt, hogy nem likvidálta, a megfelelő pillanatban, az államhatalmat: elsőként az ideiglenes kormányét, majd azt követően a bolsevikokét. A bolsevikok, a munkások és parasztok irántuk való bizalmára alapozva, újraszervezték a burzsoá államot a körülményekhez igazítva azt, és elpusztították a tömegek kreatív aktivitását, támogatva és fenntartva az államot. Megfojtották a szovjetek és üzemi bizottságok szabad rendszerét, amelyek az első lépést jelentették egy államnélküli társadalom felépítése felé.
Az anarchisták akcióikat két részre osztják: a forradalom előtti, illetve utáni tennivalókra. Mindkét esetben csak akkor tudják szervezett erőként betölteni hivatásukat, ha tisztában vannak harcuk céljaival, és az azokhoz vezető úttal.
Az Anarchisták Általános Szövetségének alapvető feladata a forradalmi periódusban a munkásoknak és parasztoknak a társadalmi forradalomra való felkészítése.
A formális (burzsoá) demokrácia, a hatalom és az Állam tagadásával, a munka teljes felszabadításának követelésével az anarchizmus az osztályharc szigorú elveinek tökéletes megvalósítását hangsúlyozza. Osztálytudatra ébreszti a tömegeket, és kifejleszti bennük az osztály forradalmi kérlelhetetlenségét.
Az anarcho-kommunista elképzelések proletár osztály kérlelhetetlensége, demokráciaellenessége, államellenessége az az irány, amely felé a tömegek liberter tanítását irányítani kell, de önmagában ez még nem elég. Amire még szükség van, az az anarchista tömegszervezet. Ennek eléréséhez két irányban szükséges dolgozni: a forradalmi munkás- és paraszterők kiválasztásával és megszervezésével egy liberter-kommunista elméleti alapon (egy specifikus liberter-kommunista szervezet) másrészt a forradalmi munkások és parasztok újraszervezésén a termelés és fogyasztás gazdasági bázisán (a termelés köré szerveződött forradalmi munkások és parasztok; szabad munkás- és parasztkollektívák). A munkások és parasztok osztálya, amely a forradalmi anarchista álláspontokkal átitatva a termelés és fogyasztás bázisán szerveződik meg, a társadalmi forradalom első jelentős lépése.
Minél inkább tudatos és szervezett anarchisták ezek a szervezetek, annál inkább képesek kifejezni hajlíthatatlan és alkotó akaratukat mikor üt a forradalom órája.
Ami az oroszországi munkásosztályt illeti: a már nyolc éve tartó bolsevik diktatúra, amely elfojtja a tömegek természetes vágyát a szabad tevékenységre, mindennél jobban bemutatja mindenféle hatalom valódi természetét. Az orosz munkásosztály óriási lehetőségeket rejt magában egy anarchista tömegmozgalom létrehozására. Szervezett anarchista militánsoknak kell azonnal odautazni, hogy reagálhassanak ezekre a lehetőségekre, és minden erejüket arra fordítani, hogy a munkásosztály ne forduljon a reformizmus (mensevizmus) felé.
Ugyanilyen sürgős feladat, hogy az anarchisták megjelenjenek a szegényparasztok között, akik az államhatalomtól sújtva keresik a kiutat, és szintén jelentős forradalmi potenciált rejtenek magukban.
Az anarchisták szerepe a forradalmi periódusban semmi esetre sem szorítkozhat egyedül csak a liberter elképzelések fő vonalainak a propagálására.
Az élet nem csak egy ilyen vagy olyan elképzelés propagandájának arénája, hanem, éppen ugyanannyira a harc arénája is, a stratégiáé, és a fenti elképzelések akarásáé, hogy részt kapjanak a társadalom és a gazdaság irányításából.
Az anarchizmus bármely más koncepciónál alkalmasabb arra, hogy a forradalom vezető elve legyen, hiszen csak ezen elképzelés bázisán képes a forradalmi mozgalom a munka teljes felszabadítására. Az anarchista elképzelések vezető szerepe a forradalomban azt sugallja hogy az eseményeknek az anarchista eszmék irányában kell orientálódniuk. Mindazonáltal ez az elméleti vezető erő nem keverendő össze az etatista pártok politikai vezetésével, amely végül az Államhatalomhoz vezet.
Az anarchizmus nem akar sem politikai hatalmat, sem diktatúrát. Fő feladata, hogy segítsen a tömegeknek megtalálni a társadalmi forradalomhoz és a szocializmus felépítéséhez vezető helyes utat. De nem elegendő, ha a tömegek csak elmozdulnak ezen az úton. Éppilyen fontos fenntartani a forradalom irányát és céljait: a tőke elnyomását a szabad munkások által. Mint az 1917-es oroszországi tapasztalatok mutatják, ez korántsem egyszerű, mindenekelőtt a nagy rakás különféle párt miatt, amelyek a mozgalmat ellenforradalmi célok irányába próbálják elterelni.
Habár a tömegek a társadalmi forrongásban maguktól anarchista irányultságúak, ezek a tendenciák mégis szétszórtak, szervezetlenek maradtak, és így nem termelték ki a liberter elképzelések vezető erejét, amely rögzítve az anarchista irányt és célokat és elvezethetett volna a társadalmi forradalomhoz. Ezt a vezető erőt csak olyan kollektíva alkothatja, amelyet a tömegek erre a célra termelnek ki magukból. A szervezett anarchisták éppen ilyen kollektívát alkotnak.
Egy forradalmi időszakban figyelemreméltóak ennek a kollektívának az elméleti és gyakorlati értékei.
Ki kell fejeznie kezdeményezéseit, és minden szinten részt kell vennie a társadalmi forradalom aktusában: a forradalom irányultságának és általános jellegének kialakításában; a forradalom pozitív feladataiban, az új termelésben , fogyasztásban, az agrárkérdésben stb.
Ezekben a kérdésekben, és még sok másban is, a tömegek egyértelmű és világos válaszokat várnak az anarchistáktól. És attól a pillanattól, hogy az anarchisták deklarálják a forradalomról és a társadalom felépítéséről szóló elképzeléseiket, kötelezik magukat, hogy az összes felmerülő kérdésre világos válasszal rendelkezzenek, hogy ezeknek a problémáknak a megoldását beillesszék a liberter kommunizmus általános koncepciójába, és minden erejüket ezen koncepció megvalósítására fordítsák.
Csak ezen a módon érhető el, hogy az Anarchisták Általános Szövetsége és az anarchista mozgalom betöltse funkcióját, mint a társadalmi forradalom teoretikus vezető ereje.
7. Az átmeneti időszak
Az "átmeneti időszak" kifejezés alatt a szocialista pártok az emberek életének egy olyan meghatározott szakaszát értik, amelynek jellemző elemei a következők: szakítás a dolgok régi rendjével, és az új társadalmi és gazdasági rendszer bevezetése - egy olyan rendszeré, amely mindazonáltal még nem képviseli a munka teljes felszabadítását.
Ilyen értelemben a szocialista politikai pártok összes minimálprogramja (1), például a szocialista opportunisták demokratikus programja, vagy a kommunisták programja a "proletárdiktatúráról" ennek az átmeneti időszaknak a jellemzői.
Az alapvető jellemvonása ezeknek, hogy lehetetlennek tartják a munkáselképzelések azonnali teljes realizálását: a munkások függetlenségét, szabadságát egyenlőségét - és következésképpen megőrzik a kapitalista rendszer intézményeinek jó részét: az állami kényszert, a javak és termelőeszközök magántulajdonát, a bürokráciát, és számos egyebet az adott pártprogramjuknak megfelelően.
Az anarchisták mindig is ellenségesen viszonyultak az ilyen programokhoz, felismerve, hogy az átmeneti rendszerek lényege a kizsákmányolásnak és a tömegek erőszakos elnyomásának fenntartása, és így elkerülhetetlenül új rabszolgasághoz vezetnek.
Politikai minimálprogramok kialakítása helyett az anarchisták mindig is az azonnali társadalmi forradalom elvét pártolták, amely a tőkésosztályt megfosztja társadalmi és gazdasági előjogaitól, a munkások kezébe adja a javakat, termelőeszközöket, és a gazdasági és társadalmi élet minden funkcióját.
Mostanáig az anarchisták ezt a véleményt képviselték.
Az átmeneti időszak elképzelése, amely szerint a társadalmi forradalomnak nem a kommunista társadalomhoz, hanem a régi rendszer X elemének megtartásához kell vezetnie, velejéig ellenforradalmi. Ez a fenti elemek megerősödésével és fejlődésével fenyeget, amelyek aztán mindent visszájára fordíthatnak.
Szemléletesen példázza ezt a bolsevikok "proletárdiktatúrája" Oroszországban.
Szerintük ez csak egy átmeneti lépés a teljes kommunizmus felé. A valóságban ez a lépés nem más, mint az osztálytársadalom restaurációja, amelynek az alján - akárcsak addig - a munkások és parasztok helyezkednek el.
A kommunista társadalom már az első naptól kezdve lehetőséget biztosít minden egyén számára, hogy igényeit korlátlanul kielégíthesse, és tartalmazza annak a társadalmi bázisnak a meghódítását, amely ténylegesen megteremti ezeket a lehetőségeket. Miként a bőség problémája, ez sem elméleti jellegű kérdés, hanem tisztán technikai probléma.
Az az alapvető elem, amelyből az új társadalom megszületik, és amelyen alapul, az a munkások szabadságának, függetlenségének és a köztük lévő kapcsolatok egyenlőségének megváltoztathatatlan doktrínája. Ez az alapvető követelés, amelyért a tömegek felemelik a társadalmi forradalom zászlaját.
Függetlenül attól, hogy a munkásokat leverik, és a forradalom elbukik - amely esetben újra kell kezdenünk a harc szervezését a kapitalista rendszer ellen -; vagy győzünk, és létrehozzuk a föld, a termelés és a társadalmi funkciók önigazgató irányítását, a munkások megteszik az első lépéseket egy szabad társadalom felépítéséhez
Ez az, ami jellemzi a kommunista társadalom építésének kezdetét, amely, ha egyszer elkezdődött, akkor már töretlenül fejlődik tovább, erősödik és tökéletesedik.
Ilyen módon a termelés és a társadahni funkciók meghódítása a munkások által az a pont, amely éles határvonalat húz az etatista és az antietatista korszakok közé.
Ha az anarchiztnus a harcoló tömegek szószólója kíván lenni, a társadalmi forradalom egész korszakának zászlaja, akkor nem idomíthatja programjának pontjai közé a régi rendszer egyetlen elemét sem, az átmeneti időszak prófétáinak opportunista elképzeléseit, és nem is rejtheti el saját alapvető nézeteit, hanem éppen ellenkezőleg: a lehető legnagyobb mértékben képviselnie kell ezeket az elképzeléseket.
8. Anarchizmus és szindikalizmus
Véleményünk szerint a szembeállítás a liberter kommunizmus és a szindikalizmus között mesterséges kreálmány, és híján van minden alapnak és életelemnek.
Az anarchizmus és a szindikalizmus két különböző szintet jelöl. Míg a kommunizmus a szabad munkások társadalma, az anarchista harc célja - addig a szindikalizmus a forradalmi harc elsajátításának egy pillanata, a forradalmi osztályharcnak csak egy formája. A termelés alapján egyesítve a munkásokat, a forradalmi szindikalizmusnak, mint minden, szakmák alapján szerveződő csoportnak, nincs meghatározó teóriája, a világról alkotott olyan átfogó koncepciója, amely megválaszolná az összes bonyolult társadalmi és politikai kérdést, amelyet mai realitásunk felad. Mindig különböző politikai csoportok véleményét fejezi ki, nevezetesen a soraiban harcolókét.
A mi viszonyulásunk a forradalmi szindikalizmushoz annak viselkedéséből következik. Anélkül, hogy itt bővebben elemeznénk a forradalmi szindikalizmus szerepét a forradalom után, hogy az új termelés szervezőivé válnak, vagy elhagyják ezt a terepet a munkásszovjetek és az üzemi bizottságok kedvéért - úgy ítéljük, hogy az anarchistáknak részt kell vállalniuk a forradalmi szindikalizmusban, mint a forradalmi munkásmozgalom egy formájában.
Mindazonáltal a kérdés nem is az, hogy az anarchistáknak szerepet kell-e vállalniuk a forradalmi szindikalizmus harcában, hanem az, hogy milyen szerep legyen az, és meddig terjedjen ez a szerepvállalás.
Az eddigi periódust, amikor az anarchisták egyénileg, propagandistaként csatlakoztak a szindikalista mozgalomhoz úgy látjuk, mint szakemberek kapcsolatépítését egy professzionális munkásmozgalommal.
Az anarcho-szindikalizmus, amely erőteljesen próbálkozik a liberter elképzelések bevitelével a szindikalista mozgalom baloldalán és az anarchista típusú szakszervezetek létrehozásával, előrelépést jelent, de eddig még nem lépett túl a közvetlen tapasztalás módszerén, mivel az anarcho-szindikalizmus számára a szakszervezetek "anarchizálása" nem szükségképpen kapcsolódik össze a többi anarchista szerveződéssel. Csakis ezen az alapon, ilyen kapcsolódással lehet "anarchizálni" a szakszervezeteket és megakadályozni, hogy elmenjenek opportunista és reformista irányba.
Mivel a szindikalizmust csak a munkások professzionális testületének tartjuk, amely híján van bármilyen koherens társadalmi és politikai elképzelésnek, és így önmagában képtelen a társadalmi kérdés megoldására, ezért úgy véljük, hogy az anarchisták szerepe ebben a mozgalomban többek között a liberter elképzelés fejlesztése, és ennek szindikalista nézőpontból való megközelítése, hogy a szindikalizmust a társadalmi forradalom hatásos fegyverévé tehessük. Nem szabad elfelejteni, hogy ha a szakszervezeti mozgalom nem kap erős támogatást az anarchista ideológia oldaláról, akkor rövid időn belül, akár tetszik, akár nem, egy etatista politikai párt befolyása alá kerül. (2)
Az anarchisták a forradalmi munkások mozgalmában csak akkor tudják elvégezni a feladatukat, ha tevékenységük összefonódik a szakszervezeteken kívül álló anarchista szervezetek tevékenységével. Más szóval: szervezett erőként kell belépnünk a forradalmi szindikalista mozgalomba, és felelős munkát kell ott végezni, a munkát az általános anarchista szerveződés irányában.
Nem csak az anarchista szakszervezetek megalakítására kell törekednünk, hanem erősítenünk kell elméleti befolyásunkat minden szakszervezetben, és annak minden fonnájában (IWW, az orosz szakszervezetek). Ezt a célt csakis rendesen megszervezett anarchista kollektívák érhetik el; kis, minden szervezeti kapcsolatot és teoretikai egyetértést nélkülöző csoportok azonban nem;
Anarchista csoportok a gyárakban, üzemekben, minden munkahelyen, amelyek az anarchista szakszervezeteket előkészítik, vezetik a harcot a forradalmi szakszervezetekben a liberter elképzelések befolyásáért; olyan csoportok, amelyek akcióit az Anarchisták Általános Szövetsége irányítja: ez az anarchizmus viszonya a szakszervezetekhez.
1. Minimálprogram, amelynek nem a kapitalizmus megdöntése a célja, hanem a munkásosztály közvetlen problémáinak megoldása a kapitalizmus keretein belül.
2. A francia CGT erre részben jó példa. Ez a szindikalista szakszervezet, mint az előrelátható volt, a szociáldemokraták és a kommunisták között ingadozik.